-->
10. Fejezet
- Utazás
... Pár nappal később ...
Reggel 6- kor indul a gépem Olaszországba. Volterába. A Volturihoz.
Hogy miért megyek oda? Hosszú történet.
Mikor találkoztam a nomáddal, rájöttem, hogy nekem az életem az ilyen "emberek" megölésére kell szentelnem, méghozzá azért, mert az asszonyok nem tudják magukat megvédeni az ilyen veszélyes alakoktól. Pedig igen nagy a valószínűsége ennek. Szóval a döntésem ebből kifolyó. Csatlakoznom kell a Volturihoz. Persze a többiek próbáltak meggyőzni róla, hogy ez őrültség, meg hogy ilyen nagy ostobaságról még nem hallottak. Meg hogy ők is velem jönnek, miszerint: " A jóbarát a világ végére is követi az igaz barátot. " De sikerült őket erről lebeszélni, szerencsére.
Egyszóval most éppen ülök a gépen és várom, hogy bemondják megérkeztünk, de ez csak nem akar bekövetkezni... Ezért az épp mellettem álló nőtől megkérdeztem:
- Hölgyem elnézést, de mikor szállunk le?
- Sajnos nem tudom, egy pillanat.
- Köszönöm.
Majd elsétált mellettem, előre szaladt a gépen - már amennyire ez lehetséges volt, mivel a gép ide-oda dülöngélt - és szerintem a vezetőtől megkérdezte a kérdésem. Majd vissza fordult és elindult felém..
- Körülbelül még 5-10 perc.
- Hálás köszönet! - mosolyogtam rá. Már amennyire tudtam, mivel oda sétált az egyik emberhez és elkezdett vele flörtölni, fujj de undorító, hogy egyes emberek mennyire nem tudnak bírni magukkal. Vagyis inkább, hogy ilyen neveletlenek.
Jajj, azt nem is mondtam, hogy mit szólt Aro, vagyis a mester ahogy mostantól kell majd hívnom... borzalmas.
Vagyis, ne értsetek félre bírom Arot, csak hát nagyon furcsa, hogy "mester". Jujj. Na, szóval nem is mondtam, hogy mit szólt hozzá, hogy akarok csatlakozni, persze hogy nagyon örült neki, de azért volt némi kétség is a hangjában, de azért tettetett boldogsággal nagyon örült érkezésemnek. Gondolom. Vagyis még csak egyszer beszéltem vele telefonon, amit Ester fogott, de nembaj. Már nagyon izgulok, hogy mit fog szólni hozzám. Persze azzal nyugtázom magam, hogy ha nem tetszik akkor majd kilépek, persze mint tudjuk ez lehetetlen, de nembaj.
Kérjük utasainkat kapcsolják be biztonsági öveiket megkezdjük a leszállást. - mondta egy női hang a hangszóróból. Gyors bekapcsoltam az övem - nem mintha szükségem lett volna rá - és vártam a leszállást.
Addig míg nem mondják, hogy leszálltunk nézelődtem egy kicsit. Olaszország hatalmas város és egyben nagyon szép is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gazdag a tudományban, de hiszen már több száz éves kis városka.
Ön megérkezett. - hallottam ismét a hangot.
Végre. Gondoltam magamban. Hehh, milyen érdekes éppen most készülök az életem elrontására, hogy belépek egy vámpircsaládba, ahol gyakorlatilag lehetetlen megszökni, de az nembaj.
Mikor már kiértem a reptérre, kiadták a csomagjaimat és kimentem az utcára, hogy fogjak egy taxit. Nem volt nehéz. Hehhe hát igen ez a jó abban, ha vámpír vagyok, mert az embereknek én úgy nézek ki mint egy angyal. Na, ne is evvel foglalkozzunk. Hanem, hogy milyen szar az élet. Na, csak vicceltem. Különben ez az ember nekem nem szimpi, folyton engem néz a visszapillantó tükörből, szerintem nagyon furcsál engem.. Nem is csodálom, de jól van.
- Mikor érkezünk meg? - kérdeztem a sofőrtől. Aki úgy 35 körüli volt.
- Nemsokára. - mondta egy nagyon furcsa dörmögő hangon.
Dehát, nekem nem lehet félnem tőle, mivel én vámpir vagyok ő meg ember, de mindegy. Nem sokára megérkezünk, ez a fontos...
Nem is telt sok idő oda is értünk.
Amint kiléptem már be is rezeltem, annyira féltem. Próbáltam magam túltenni a félelmemen és benyitottam egy nagy ajtón.
